Hogy van most Laci bácsi?
– Köszönöm szépen! Mint 55 évvel ezelőtt csak egy kicsit ráncosabban.
Vannak egészségügyi problémái?
– Komoly nincs! Ilyen idős korban már vannak persze problémák, amit karban kell tartani. De nem panaszkodhatok, még a fizikai munkát is jól bírom a kertben!
Szívesen vissza emlékszik arra, ami 55 évvel ezelőtt történt?
– Persze! Ez számomra életrajzi adat!
Hogyan kezdődött az a történet?
– Utólag tudjuk, hogy a bátyám veleszületett vesezsugorban szenvedett, amit rontott, hogy két oldali gennyes vesegyulladása is volt abban az időben. A szegedi állami kórházból kiadták, mert nem tudták kezelni. A nővérem indult el egy másik irányba, mert Neki elég széles ismeretsége volt Szegeden, így tudta meg, hogy akkor jött vissza egy adjunktus Londonból ,aki már részt vett transzplantációs műtéten. Valamint már itthon is végzett ilyen műtétet állatokon. Dr Németh Andrásnak hívták, akihez végül bejutottunk a sebészeti klinikára. Ő tette föl a nagy kérdést, hogy a családban van-e valaki, aki odaadná az egyik veseéjét, mert csak úgy van esély megmenteni a testvérünket, Istvánt. Ekkor még nem volt kiforrott módszer a dialízisnek. Majdnem mindannyian jelentkeztünk donornak, de az életkor miatt csak ketten maradtunk a húgommal esélyesnek. Kettőnk közül pedig az érhálózat anatómiai képlete miatt döntöttek mellettem az orvosok.
Mi volt akkor a műtét menete?
– Amikor eldőlt, hogy én leszek a donor, akkor a klinika elkezdte a felkészülést és a testvéremet előzetesen besugárzással kezelték, hogy az immunrendszerét ezzel gyengítsék majd hermetikusan teljesen elzárták a külvilágtól egy steril szobába. És nekem is be kellett feküdni november elején a műtéthez, ami december 21-én lett meg végül és Január 14-én jöhettem csak ki a klinikáról, mert akkor még nem tudták, hogy milyen megpróbáltatást jelent a szervezetnek a szervkivétel, ezért biztonságból a kórházban tartottak.
Miből merített Laci bácsi ekkora bátorságot?
– Én azt hiszem a szeretetből, amit a testvérem iránt éreztem. Ez pedig olyan elszántságot és erőt adott nekem, hogy még az Édesanyám aggodalma sem tudott visszatartani. Mert akkor még a szülőknek alá kellett írni egy beleegyező nyilatkozatot, amit Édesanyámnak nagyon nehéz volt megtenni. Az én fölvetésem pedig csak annyi volt, hogy vajon lehet-e gyermekem a későbbiekben. De miután az orvosok megnyugtattak, hogy ezzel nincs összefüggésben a gyermekvállalás, nekem semmi kétségem nem volt!
Nem is gondolt arra, hogy valami baja lehet?
– Csodálatos módon nem!
Az orvosoktól kapott valami megnyugtató biztatást a műtét kimenetelét illetően?
– Ezekről nem beszéltünk. Azt tudtam, hogy Dr. Németh András már csinált ilyet, és a mienk a Világon a 37. volt. De az aggályok föl sem merültek.
Volt ennek akkor társadalmi visszhangja?
– Volt néhány újság, amelyik cikkezett erről, de aztán nem nagyon beszéltek róla, mert Dr. Németh Andrást megcsonkítás címén majdnem elítélték jogilag is ezért a műtétért.
Ha mindkét műtét sikeres volt, mi volt az oka annak, hogy István 79 napot élt?
– Mert itt Magyarországon nem volt anyakönyvezve az Immuran nevezetű kilökődés-gátló gyógyszer, amit ugyan Londonból elküldtek az ottani orvos kollégák Dr. Németh Andrásnak, de nem merték odaadni a folyamatos támadások miatt, amlyek a műtét miatt érték az orvosokat.
Laci bácsi járt utána kontrollra, volt akkor erre protokoll?
– Az első fél évben még jártam párszor, aztán abba maradt.
Laci bácsi mit üzen a mostani donoroknak?
– Én azt mondom, hogy ha valaki olyan beteget lát a maga körében, akin segíteni tud, akkor tegye meg, mert még egy férfi is adhat új életet a másiknak. Túl azon, hogy ez a cselekedet szép és nemes!
